Álmodj egy világot
Hol nincsenek határok
S a szív sem magányos.
Ahol nincs több ábránd,
S nincs több menekülés.

Egy olyan világot,
Hol nem ér egyedül az éj
S az est se oly sötét.
Kis dőre is talán, de
Végre boldog élhetnék.

Egy olyan világot,
Mely csak rólunk szól,
S minden életről körül forog.
Nincs mi már gátol,
Ha szárnyalni vágyol.

Ülök egyedül, nincs senki velem
Nézek magam elé, egy cetlit a szőnyegen.
Mi van rá írva? Talán tőled egy üzenet?
Nem, dehogy. Csak egy rövidke jegyzet.

Hát persze, gondolhattam volna,
Hiszen már rég nem vagy itt velem,
Elmentél és én lassan rájövök
Hogy hiába hullatom a könnyeket.

Olvasom a kis jegyzetet
Melyben benne van a megoldás,
„Ne várj senkitől semmi jót,
És nem ér soha csalódás!”

Most már persze minden késő,
Sajnos csalódnom kellett benned,
Beborult az ég, zuhog az eső
Keserű és fájdalmas könnyeim mellett.

Még most is süt le ránk a fény,
Eláraszt mindent lényt e tünemény.
Fényben úsznak a fák,
Pompában ragyog a táj.

Nincs mitől az ég beborul,
Minden szikra lángra gyúl.
Most még süt ránk a fény,
De mi lesz ,ha ez is oda vész.

A sötétség mindent elemészt,
Nem hallani többé a fák neszét.
Elhalkul minden és eltűnik a remény,
Ha nem süt már a fény felénk.

Kell valaki mindig melletted áll,
Ő lesz az akit barátnak hívhatsz ezután.
Kivel örülsz hisz ez ezzel jár,
Veszekedtek is néha de az nem dukál.

Ki is az az igaz barát?
Akivel a boldogság együtt jár.
Aki bajban is melletted áll,
És mellette mindig vigaszt találsz.

Legyen jóban vagy bajban,
együtt mindig ha törik ha szakad.
Akit könnyű elveszíteni,
De már nagyon nehéz megszerezni.

Pennám hegyén a tinta már csorgott,
Papiroson a szó csak tolongott.
Gondolatok csak áradtak sorba,
Ám az ötleteim el nem fogytak.

A befejezés csak majdnem készen,
A végszón töröm a fejem éppen.
Mi legyen mostan tehát a vége,
Szép happy end-es vég ,mint a mesékben?

Vagy egy szívet szorító történet,
Mire a fák könnyet ejtenének?
Lassan össze állnak majd a sorok,
Ha pennából a tinta kifogyott…-

Síri csend,sehol egy apró nesz;
A táj is kietlen s üres.
Magány hangjai ezek;melyek
A szívben reményt már nem keltenek.
-Nem lehet így ez!
Kiáltanék de nem merek,s nem tudok.
Szám megdermedt,s nem felel;
Csak némán meg-meg remeg,
Mint fákon ,az őszi falevelek.
Elhalkult a világ érzem;
Rettenet!Ezt a teret,
Egy apró hang se tölti meg.
Elmúlás némasága ez,
Már érzem!
Lassan eltűnik minden,
MI egykor e világon telis tele volt,
Színnel és élettel.
Mindent elnyel lassan ez;
Mint sötétség ,egy mély verembe…-

Egyszer testem megpihen,
Fáradt lelkem kilehelem,
Nem marad más,
Csak halandó porhüvelyem.

Mond akkor is nevetsz?
Vagy könnyet ejtesz,
Mikor testem már,
föld halom temeti el?

Jövő nincs kőbe vésve.
Még itt vagyok és lélegzek,
Magamhoz ölelek erősen,
Míg le nem jár az Időnk kereke…

Alábbi cimekre várjuk jelentkezéseiteket:

Sootylunatic@citromail.hu

pub_magazin@citromail.hu

msn:

sootylunatic@windowslive.com

Így futsz te a világ elől,
El minden szép elől,
Mi élteti az életet,
De te mégis a magányt választanád.

-Nem lehet h mind ezért
Elhagyd rendkívül önmagad,
Mind azért ami fáj,
és elfojt végleg ,a magány.